Az egész úgy kezdődött, hogy Tiborpapa, a gumicsónakok és az ismeretlen Fortepan-képek nagy szerelmese, a múlt héten leugrott a Nagycsarnokba lecsónak valóért és útja a Váci utca 55. előtt vitt el. Ez a ház arról nevezetes, hogy itt lakott egykor a Fortepan archívumában nemrég bemutatott 1900 és 1919 között készült mintegy 600 sztereókép alkotója, Schoch Frigyes építési vállalkozó és népes családja. Egy korábbi posztunkban már szóltunk róla, hogy Schochék a ház aljában pékséget működtető Rutterschmidt családtól bérelték a ház teljes második emeletét. Tiborpapa szerencsére magával vitte fényképezőgépét és így szinte azonnal megajándékozta a fórumozókat egy bámulatos képsorozattal és néhány tanulságos történettel, melyet most a blog olvasóival is megosztunk. Íme mindjárt elsőnek a ház mai képe, amely szerencsére nem sokban változott a száz év előtti formájához képest.

A bejárat mellett a falon emléktábla hirdeti, hogy az első emeleten született éppen száz esztendeje Thurzó Gábor író, akinek ez esetben különösen érdekes lehet az eredeti neve, hiszen Rutterschmidt Károlyként jött a világra, vagyis a Lotaringiából bevándorolt pékmester fia vagy unokája lehetett. Ő egyébként egészen 1979-ben bekövetkezett haláláig ebben a házban élt, csakúgy, mint Schoch egyik unokája, akinek itt tartózkodását Tiborpapa az Országos Széchényi Könyvtár gyászjelentés-gyűjteményének egyik 1970-ből származó darabjával igazolta.

A ház mai formáját egyébként 1847-ben nyerte, amikor a korábbi emeletes lakóházból Diescher János Trifunovics János részére átépítette. Hogy a lakások belseje mennyit változott az évek során, nem tudni pontosan, a belső udvar azonban szerencsére sokban emlékeztet száz évvel ezelőtti önmagára, amit a háromdimenziós diasorozatban sokszor és sok szereplővel megörökített a család.

A korabeli felvételek mindegyike az épület második emeletén készült, ez látható is az ablakkereteken, amelyek csodák csodájára szintén azonosságot mutatnak száz évvel ezelőtti önmagukkal.

Itt, ezen a sarkon is sok, a család számára fontos fénykép készült. Például ez is, amelynek bal szélén a képeket készítő családfő, Schoch Frigyes látható.

Arról, hogy milyen volt a jómódú polgárcsalád bérlakása, ugyancsak képet kapunk a családi fotóhagyatékból, hiszen van néhány felvétel, amelyen egy-egy családi karácsony részletei láthatók, és vannak olyanok is, amelyeket minden különösebb szándék nélkül, talán csak dokumentálási szándékkel készítettek. Ilyen ez is, melynek érdekességét az adja, hogy jobb alsó sarkában egy ónémet díszítésű különleges berendezés látható. Nem gramofon és biztosan nem rádió, hiszen 1925 előtt nem is lehetett az, viszont jól látható, hogy az oldalába villanyvezeték összesodort kábele fut, igaz valami kurbliféle is látható azon a tájékon. Talán a sztereó diák nézegetésére szolgáló szekrény lenne?

Mielőtt végleg búcsút vennénk Schochék egykori lakásától, még egy érdekes dologról szólnunk kell, melyre természetesen Tiborpapa hívta fel a figyelmünket. Egy körülbelül 180 cm magas öntöttvas oszlopról van szó, amely a rögtön a ház bejáratánál a kapualjban áll. A Szoborlap műtárgylistáján is megtalálható a régiség, amiről kiderül, hogy bármily hihetetlen ez az örökségünk is szép apránként fogy, pusztul. Néhány éve megvolt még a tetődísze: holló, csőrében kenyérrel. Ez bizonyította a származását is, hiszen a pálosok jelképeként ott állt ez az oszlop is az eredetileg a pálos rend számára épült egyetemi templom kerítésének darabjaként a Kecskeméti utcában. A második világháborúban megrongálódott rács egy eleme tehát itt, a Váci utca 55-ben látható, egy másik oszlop pedig a papnevelde udvarára került.

– Ez még egy dagerrotípia, ami a híres Strelisky Lipót-féle műteremben készült, hosszú expozíciós idővel. Hogy kit ábrázol, nem tudjuk, de fontos műtárgy a számunkra, hiszen ez az első ismert magyar úgynevezett 3D-s felvétel.

A sztereó fényképezés történetére szakosodott kutatótól megtudjuk, hogy a technika lényegében ennél sokkal régebbi. Már az ókorban is készítettek térhatású rajzokat, s az ötlet szinte percnyi pontossággal követte a fényképezés feltalálást, vagyis már az első felvételek között is szép számmal születtek sztereó kompozíciók. Hamarosan magyarázat is született a kissé komplikált eljárással készíthető felvételek gyakorlati hasznára. Idézet a Kolozsvári Közlöny 1860 novemberi számából: „Nemcsak nők és gyermekek kellemes és tanulságos időtöltés és játékszerül, de a történelem, statistica és földrajz tanításnál éppen segéd gyanánt használják a végre, hogy az ifju érzékítve saját természetes alakjában látván szemei előtt azt a miről tanult, szerzett ismerete és tudása a látás által annál maradandóbb legyen. Sőt Napoleon [III. Napoleon] közelebbi háborujára is használta a stereoscop-fényképezést, levétetvén magának egész tájakat, helységeket, csatatéreket s intézkedéseit azok szerint tévén.”

– Az 1860-as évek után a sztereófényképek Nyugat-Európában és Amerikában átmenetileg kimentek a divatból, majd az 1890-es években újra népszerűvé váltak, amikor egy fototechnikai újításnak, a szárazlemez negatívok feltalálásának köszönhetően lerövidült az expozíciós idő, így a statikus képek mellett már pillanatfelvételek, eseményfotók is készülhettek. Az új eljárás ismét lendületet adott a sztereófényképek készítésének és értékesítésének. Számos amerikai és német cég gyártotta a századfordulón soha nem látott mennyiségben, és értékesítette világszerte a sztereófotókat. A képek olyan aktuális eseményeket örökítettek meg, amelyeknek híre bejárta a világot, a sajtó tudósított róluk, s az emberek fantáziáját izgatták. Ezek kapcsán nagyobb figyelem és érdeklődés irányult az érintett országok, népek életére is. Sokan megvették és gyűjtötték a külföldi országokat bemutató sztereófényképeket, mert így költséges utazás nélkül is „eljuthattak” távoli vidékekre. A képeket és a hozzájuk való sztereónézőket papírkereskedésekben, fényképészeti szaküzletekben, vegyesboltokban vagy házaló ügynököktől lehetett megvásárolni, illetve postán megrendelni. A sztereófotográfiák fénykora az 1910-es évek végén leáldozott, ekkorra már a képes magazinok és újságok, valamint a mozgókép, a film gyorsabban és lebilincselőbben tájékoztatta a nagyközönséget a világ történéseiről. Schoch Frigyes is ekkor tette le kameráját, utolsó beazonosítható képei 1919 májusában készültek. De ezzel még nincs vége a sztereó fényképezés történetének. A térbeliség érzékeltetésére az elmúlt száz évben újabb és újabb találmányok születtek; ezek közül az anaglif-eljárás világszerte elterjedt, más módszerek pedig nem bizonyultak sikeresnek és feledésbe merültek. Bognár Katalintól megtudjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának több mint egymillió fényképfelvétele közül mintegy kétezer olyan van, amely sztereó-technikával készült. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy ebből melyik a legnagyobb, egybefüggő magyar gyűjtemény.

– Legnagyobb számban, ez pontosan 190 üveglemezt jelent, egy erdélyi hagyaték került hozzánk a 20. század elejéről. Az amatőr fényképész, aki a felvételeket készítette, sajnos ismeretlen. A második legnagyobb hagyatékunk 142 db üveglemezzel Klösz György fiáé, Klösz Pálé, aki az 1910-es években készítette képeit. A hagyaték csak nemrég, 2006-ban került a Nemzeti Múzeumba. Ennek nagyon meg is örültünk, hiszen tudtuk, hogy az édesapa, a németországi Darmstadtból bevándorolt Klösz György is készített térhatású felvételeket. Az 1860-as évek elején nyitotta műtermét Pesten, s az 1870-es évek elejétől az 1900-as évekig folyamatosan készített ilyen képeket. Fotografált Budapesten és számos vidéki helyszínen, így megörökítette például az 1875-ös tabáni, 1878-as egri és 1879-es szegedi árvíz pusztítását is. A fényképezés mellett Klösz maga forgalmazta a jellegzetes, narancssárga kartonra kasírozott, albuminos sztereo-papírképeit, melyekből szintén van néhány a gyűjteményünkben. Ezek nagy részének térhatása azonban kevéssé érzékelhető, mivel a fényképész nem ügyelt eléggé a 3D képeken elengedhetetlen előtér-középtér-háttér hármasára, ami a térhatást lényegében létrehozza. – Valamivel több, 168 darabos Vastagh Géza festőművész üveglemezes diapozitív-hagyatéka, aminek valamennyi darabja az 1898-as évből származik. Az első sorban állatfestőként ismert művész Algériában tett tanulmányútja során az Atlasz-hegységben gyűjtött és fényképezett egzotikus állatokat bemutató képeihez háttereket és modelleket. Az önök blogjában is idézett 1902-es Vasárnapi Újságból ismert Hopp Ferenc műgyűjtő sztereó fényképeiből is őriz néhányat a múzeum, de csak letétként. Az ő képeinek története egyébként is kalandos. Hopp Ferenc a Calderoni és Társa cég tulajdonosa műgyűjtő és mecénás is volt. Amellett, hogy a cég már 1860-tól árusított “stereoskop” fényképeket, Hopp maga is előszeretettel örökítette meg élményeit sztereoképeken, s öt világ körüli útján több száz ilyen felvételt készített. Harmadik Föld körüli útján 1903-ban több mint ezerhétszáz fotográfiát készített, nagyobb részüket sztereógéppel. Levelezéséből tudjuk, hogy az utazásai során készült legjobb felvételeiből több üvegdia-, papírkép- és vetítőkép másolatot rendelt, majd itthoni beszámolói, előadásai, írásai és különböző kiállítások során bemutatta őket. Gyűjteményünk az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természetföldrajzi Tanszékétől kapott letéti anyagban tíz darab sztereo-üvegdiát őriz „Hopp Ferencz, Budapest” felirattal. Történetük és meglétük azért különösen fontos, mert a világutazó felvételeinek egy jelentős része megsemmisült vagy elveszett. Hopp végrendeletében a Magyar Földrajzi Társaságra hagyta az utazásai során készült fényképeit és egy nagy sztereoszkóp szekrényt. Budapest ostromakor a Társaság irattárával együtt a hagyaték bombatalálatot kapott, s így nagy része elpusztult. A gyűjteményből a képek egy része azonban még korábban átkerült a Pázmány Péter Tudományegyetem Földrajzi Intézetébe, mégpedig Cholnoky Jenőnek köszönhetően, aki – amellett, hogy a Földrajzi Társaság főtitkári, majd elnöki tisztjét töltötte be – egyetemi oktatóévei alatt hatalmas fényképgyűjteményt hozott létre oktatási segédeszközként.

Hopp Ferencen kívül több kiváló művelője is volt a sztereofényképezésnek. Wartha Vince kémikus, a Photo Club elnöke, Horváth C. Guidó, a Pesti Hírlap igazgatója, Izabella főhercegnő, báró Eötvös Lóránd fizikus és a földrajztudósok: Lóczy Lajos, Cholnoky Jenő, Réthly Antal, akik terepmunkáik, kirándulásaik, magyarországi és külföldi tanulmányútjaik alkalmával készítettek sztereófelvételeket.

– Ezen kívül van még a gyűjteményünkben több száz külföldi és magyar készítésű, külföldi és magyar helyszíneket megörökítő sztereo-papírkép is, de ezek nem alkotnak egybefüggő egységet. Mayer György fényképésztől, aki Teleki László holttestéről is készített rendőrségi sztereoképet, szintén őrzünk egy kuriózumot: egy 1875 körüli sztereófelvételt, amelyen a fotográfus a budai Királyi Vár udvarát örökítette meg. És ami érdekes még: az 1880-as évekből a budapesti Weinwurm fényképész nevével maradt fenn két nem túl jól sikerült albuminos sztereo papírfénykép a városligeti tóról és az artézi kútról. Ezek a fotográfiák – a kartonjaikon olvasható felirat alapján – egy Magyarországot bemutató sorozat darabjai lehettek. Nagy kár, hogy nem deríthető ki több erről a sorozatról! Szigeti Henrik szolnoki fényképész is készített 1900 körül sztereófelvételeket budapesti és vidéki helyszíneken: a fotókon megjelenik többek között a Magyar Nemzeti Múzeum épülete és a Múzeumkert, a régi képviselőház (ma: Olasz Intézet), a Dísz tér a budai Várban, a visegrádi Salamon torony és Nógrádverőce látképe. Végezetül még egy érdekesség, ami ide tartozik: az 1900-as évek második feléből maradtak fenn sztereo-üvegnegatívok Balogh Rudolf fotóművésztől, amelyeken a fotóriporter fővárosi látképeket és a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermét örökítette meg.

A Történeti Fényképtár külön gyűjteményét képezi még egy 23 darabos, francia fotográfusok által készített akt-sztereódagerrotípia-sorozat az 1850-es évekből. Az erotikus képek készítőinek, a modelleknek (akik többnyire prostituáltak közül kerültek ki) és az árusítással foglalkozó kereskedőknek tartaniuk kellett a hatóság fellépésétől, mivel tevékenységük közerkölcsöt sértett. Az akt-sztereódagerrotípiákat ezért titokban árusították házaló és utcai ügynökök, de a legnagyobb diszkréció mellett lehetett kapni őket különböző üzletekben, optikusnál, műkereskedésben, és természetesen bordélyházakban is.

– A századforduló magyar polgársága nemcsak saját készítésű sztereófelvételeivel találkozhatott, hanem ellátogathatott sztereófénykép-bemutatókra is. A német August Fuhrmann által üzemeltetett látványosság, a Kaiserpanorama az 1890-es évektől várta látogatóit Budapesten. A vállalkozás a századforduló környékén Nemzetközi Panoráma néven működött az Andrássy úton, majd Universum Világpanoráma néven átköltözött a Kúria utcába, s még 1923-ban is hirdette magát. Az oktató és szórakoztató intézmény valószínűleg az évtized végén zárta be végleg kapuit. Granasztói Pál építész visszaemlékezéséből pontos képet kaphatunk arról, hogyan is nézett ki egy ilyen látványosság az első világháború után.

„A Ferenciek tere sarkán kis keretezett tábla hirdette a műsort, amit egy hétig adtak, pár filléres belépődíjjal. »London«, »A svájci hegyek«,  »Itália kék ege alatt«, »A Közel-Kelet«, »Az Andesekben« – ilyesféle  műsorok voltak. Az utcáról üzlethelyiségféle előtérbe lehetett belépni; itt néhány szék volt a várakozóknak, s kis asztal, ahol valaki a jegyet adta. Az üzlethelyiség mélyét vastag függöny választotta el, ide belépve sötétség fogadott, az utat zseblámpával mutatták. A nagy helyiség közepét fából ácsolt, sokszögű építmény foglalta el, a sokszög minden oldalán szék állt, szemmagasságban pedig a falban kettős látcső volt. A sokszög közepén óramű körbeforduló vázat forgatott, amin képeslapok voltak, a képeslapokat valahonnan éles lámpafény világította meg. A kettős látcsővel látott kép sztereoképet adott. Egy-egy kép egy-két percig állt, majd a gépezet csengetett egyet, s zökkenve továbbfordult. Talán harminc-negyven kép lehetett rajta, amint visszatért az első; el kellett, legalábbis illett elmenni. Ennek a sötét teremnek, az itt látott képeknek olyan varázsuk volt, ami biztosan hozzásegített ahhoz, hogy építész lettem, városokkal foglalkoztam. A sötétségben úgy fénylett a két kis betekintő nyílás s benne a kép, mint a titok, a valóság, sőt az igazság és a szépség hirtelen feltárulkozása.”

Bognár Katalin szerint jelentős mennyiségű 100 éves, vagy annál idősebb sztereó fényképfelvétel lehet még különböző magángyűjteményekben, melyekbe sajnos nem mindig nyernek betekintést. Felvinczi Sándor magángyűjteményével azonban jó a kapcsolatuk. Néhány éve nagy sikerrel rendezték együtt a múzeum falai közt a Térbe zárt pillanat című 3 dimenziós közös kiállításukat, melynek anyaga megtekinthető a hasonló című közös albumukban is.

A kutató szerint Schoch Frigyes 110 év után váratlanul előkerült és a Fortepanon most közzétett 670 darabos hagyatéka mindenképpen a legjelentősebbek közül való, már pusztán a mennyiségét tekintve is. Az egyes képek tartalma is nagyon értékes, hiszen nem csak várostörténeti szempontból adnak autentikus és plasztikus képet egy kevéssé dokumentált korszakból, de egy századfordulós jobb módú polgárcsalád mindennapjaiba és életterébe is gazdag betekintést engednek.

– Külön meglepő a fényképek előkerülésének történetében, hogy létezéséről mindezidáig nem is volt tudomásunk. Nagy örömmel vennénk, ha a családdal sikerülne megállapodnunk és az eredeti üveglemezek a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának klimatizált raktárába kerülnének végleg, vagy akár csak letétbe. Az ilyen és ehhez hasonló fényképek műtárgyvásárlását amúgy is csaknem mindig feszült és hosszas várakozás előzi meg. A helyzet sajnos nem olyan egyszerű és logikus, hogy a múzeum saját éves vásárlási keretéből dönti el, hogy azt mire fordítja. Évről évre kevesebb a műtárgyvásárlásra költhető keretünk, és az erre a célra kiírt pályázatok gyakran nem is elegendőek egy-egy értékes műtárgy vagy hagyaték megvásárlásához. A tulajdonosok a hosszas várakozást és a bizonytalanságot sokszor nem is bírják, ezért aukciós házakhoz fordulnak és a képek magángyűjteményekbe vagy külföldre kerülnek. Jó esetben csak annyi esélyünk marad, hogy a nagyobb értékeket múzeumi védettség alá helyezzük, ettől azonban még nem válik egy száz éves fotográfia közkinccsé.

A Fortepan kétéves születésnapját méltó ajándékkal ünnepli. Vasárnap este 8-kor feltesszük archívumunk történetének talán legizgalmasabb gyűjteményét: Schoch Frigyes 1900 körül készült 560 darabos térhatású fényképhagyatékát, melynek megfejtése emberi számítás szerint azonnal kezdetét veszi a fórumon. A képek alapértelmezetten két dimenziós formátumban jelennek majd meg a keresőablakban, de a sarokban megjelenő "3D" gombra kattintva elérhetők lesznek természetesen az eredeti képpárok is.

Mint arról már korábban beszámoltunk, az örökösök engedélyével hozzájutottunk egy nem mindennapi gyűjteményhez, amelyet a jelenleg 17 ezer képet számláló Fortepan archívumban tehetünk közzé. Azóta megtudtuk, hogy ekkora egybefüggő gyűjteménnyel még a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára sem dicsekedhet, pedig ez a gyűjtemény a magyarországi térhatású fényképezés történetének legnagyobb lelőhelye. A három dimenziós fényképezés történetét és a Nemzeti Múzeumban őrzött sztereó-fényképhagyatékokat egy későbbi posztunkban részletesen bemutatjuk majd. Addig is fogadják szeretettel a Schoch Frigyes és a kétéves Fortepan közös szülinapi meglepetését! Már csak kettőt kell aludni!...

Tegnap este öt lépésben azonosították be a Fortepan lelkes megfejtői azt a képet, amelynek eddig csak alkotóját és felvételének évét tudták. Annyi volt bizonyos csupán, hogy a Film, Színház, Muzsika riportere, Kotnyek Antal készítette 1955-ben. Hogy ezt honnan tudtuk, egy későbbi posztunkból kiderül majd, amelyben majd részletesen bemutatjuk a tetemes fényképet hátra hagyó profi fotós életútját. Most azonban jöjjön a kép, ami egy szovjet zenés játék magyar színpadi változatának jelenetét ábrázolja.

Az azonosítást, melynek során kiderült a darab címe, a szereplők kiléte, majd legvégül maga a színház is, két jellegzetes színész, a bal szélen álló, akkor még pályakezdő Pálos Györgyön és a jobb szélen álló Szatmári Istvánon keresztül sikerült elindítani. A megfejtések valódiságában olykor kételkedő 2ly indította a labdát a Színházi Adattár nagyszerű adatbázisában talált egyik lehetőséggel, egy néhány évvel korábbi heroikus szovjet tengerészdráma, a "Leszámolás" címével, amelyben Szatmári és Pálos is szerepelt. Ekkor úszott be a jelenet közepén álló Gyimesi Pálma neve is a képbe, aki a Leszámolás kevés női szerepei közül az egyiket játszotta. Jött azonban Incitatus, aki egy merőben új javaslattal állt elő, sőt a többi szereplő nevét is megadta: a kép eszerint a valóban 1955-ben bemutatott "Nászutazás" című szovjet zenés vígjátékból való, a rajta látható két ismeretlen színész pedig Tábori Nóra és Ruttkay Ottó. Ezek után már gyerekjáték volt megtalálni a fotósorozat többi részét a weben, ami úgy a jelmezekkel, mint a díszletekkel a megfejtés helyességét igazolta. Már csak a színház azonosítása volt hátra, de ez is hamar kiderült. A darabot bemutató színház Dérynéről kölcsönözte a nevét és éppen ez okozta a galibát, hiszen akkortájt Budapesten több ilyen nevű intézmény is működött párhuzamosan. Déryné Színház azonban egy volt 1955-ben, ami az akkor egyszerű és frappáns "Magyar Néphadsereg Színháza" elnevezést viselő Vígszínháznak volt a kamaraszínháza. A XIII. kerület Pártbizottsága előadótermeként 1950-ben a Váci úton épített és átadott Erkel-terem adott otthont ekkor a színháznak, amely még abban az évben meg szűnt. Az épületben azóta a József Attila Színház működik, önálló intézményként.

Vlagyimir Dihovicsnij darabját, amelyről sokkal több nem derült ki az online kutakodások során, nagy siker volt a maga idején. A következő öt évben tíz színház 521 alkalommal adja elő. Még a Kőbányai Téglagyár házi színpadán, a Drasche Színjátszó Csoport is műsorára tűzi, ahol az egyik szerepet a gimnazista Hofi Géza alakítja.

Csak egy tehetős embernek juthatott eszébe a 19. század végén, hogy sztereó-kamerát vásároljon. A Fortepan archívumában eddig szokatlan fényképezési formátum nem csak a maga nemében egyedülálló, hanem a megörökített témák választásában is különleges. Erdélytől Budapesten át Ausztria havas hegycsúcsain át egészen az Adriáig sok-sok különleges életkép, panorámafelvétel és anzixnak is beillő képsorozat alkotja azt a 670 felvételt, amit egy Monarchiabeli építőmérnök hagyatékából hamarosan közzéteszünk. A képek készítője, a svájci származású Schoch Frigyes egyike volt azon magyarországi építési vállalkozóknak, akiknek köszönhetően az Osztrák-Magyar Monarchia Európa egyik fejlett államává vált a 20. század elejére, és országrészeit vasúthálózatok, korszerű hidak, viaduktok kötötték össze. Az első sorban Délvidéken és Erdélyben érdekelt cég azonban nem csak vasutak építésével foglalkozott, hanem lakó- és középületek (vasútállomások) kivitelezésével is. Az egykor jól ismert Gferer-Schoch-Grossmann cég száz év előtti időkbe vesző teljes tevékenysége ma már alig kideríthető, ezért is olyan nagy jelentőségű a most előkerült hagyaték, amely gazdag pályafutásról és tevékeny életútról tanúskodik. Az utókor számára tanulságul fennmaradt, sztereó-technikával készült mintegy 670 fénykép ezért is olyan nagy jelentőségű. De nem csak a százéves építési vállalkozásról tudhatunk meg többet, hanem az akkori idők mindennapjairól is egy polgárcsalád életén keresztül.

A német anyanyelvű Schoch-család a századfordulón a Váci utca 55-ben, a Rutterschmidt pékség épületében, a pékmestertől bérelte a ház teljes második emeletét. Itt indul a történet az évtizedek alatt csaknem teljesen összekuszálódott üveglemezek képes mesekönyvében. Egyedüli támpontot csak a 37, töredékesen fennmaradt húszlemezes kazetta német nyelvű címkéi és a felvételeket készítő Schoch Figyes ma 83 éves építész unokája adja. Hiszen a lemezek képei közé írt sorszámozás olykor nagy hiányokat mutat, és az a körülmény is első ránézésre fejtörő talány, hogy az egyes, a jobboldali képek felső sarkába írt, többször újrainduló sorszámozás vajon milyen tematikát, kronológiát követhetett egykor. Míg az előbbi megfejtése nyilvánvaló, az utóbbira a Vasárnapi Újság 1902-es egyik kiállítási kritikája adja a lehetséges választ: "Igen szép stereoskop képeket állítottak ki még Eötvös Loránd báró, Hammerstein Richárd báró, Konkoly-Thege Miklós, Schoch Frigyes és Hopp Ferencz «globe-trotter» világkörüli útjáról."

Vagyis nagyon valószínű, hogy a századeleji "Photo Club" térhatású bemutatóinak egyikén éppen a képen látható Carpathia gőzöst is megszemlélhette Eötvös Lóránd, Konkoly-Thege Miklós és a többi notabilitás, Schoch Frigyes előadásának negyedik képeként. Akkor még talán álmukban sem gondolták, hogy a hajó pár hónappal később milyen történelmi küldetést fog teljesíteni.

Hogy a "stereoskopikus" felvételeket miként élvezte a korabeli közönség, nem tudhatjuk. Valószínű, hogy nem vetített formában, hiszen akkoriban erre nézve még kísérletek sem folytak. Nyilvánvalóbb, hogy a képek nézegetésére a Gaumont-cég által kifejlesztett kukucskálós-fadobozos megoldások valamelyikét választották, hiszen ilyennel a család is rendelkezett, és maguk a 20 képlemez befogadására alkalmas kazettadobozok is ilyen automatikus képváltást sejtetnek. Az is bizonyos, hogy a képek különböző technikájú, de azonos lemezméretű géppel készültek. Hol az exponált képfelület mérete, hol a képek közötti távolság változik, de az üveglemez mérete mindig azonos. A képek sarkai is, amelyek hol szögletesek, hol gömbölyítettek, szintén arra utalnak, hogy a képek több kamerával készültek. Mivel nem valószínű, hogy párhuzamosan több gépet is használt a család, elképzelhető, hogy Schoch úr idővel lecserélte fényképezőgépét korszerűbbre, de az is lehet, hogy az egymást ismerő sztereózó amatőrök jó kapcsolatot ápoltak egymással és felvételeiket a másik javára duplikálták. Erre utal az a körülmény is, hogy a képek csaknem mindegyike negatív-pozitív eljárással készült, azaz egy felvételről ugyanolyan minőségű másolatok is készíthetők voltak. Csupán néhány olyan felvétel található a hagyatékban, amely úgynevezett "fordítós" eljárással készült, vagyis a pozitív kép negatív nélkül, egy példányban készült. Ilyen ez a Deák téri felvétel is, amelyen az Anker-ház látható 1900 körül, a három darabba törött üveglemezből összefoltozva.

A fényképek kidolgozásánál olykor anilines színezési eljárást is alkalmazott készítőjük, ami az akkortájt megszülető filmiparban is egyre népszerűbb dramaturgiai hatásnövelő módszer volt. Az eredetileg fekete-fehér képeket azonban nem csak a fényképész, hanem az idő is gyakran megszínezte. Néhány fényképen jól megfigyelhető a hatás, amit a nem megfelelő vegyszermosás eredményezett.

Az ilyen felvételeknél az ezüstszemcsék úgynevezett "kicsapódása" érdekes és szép jelenséget eredményeznek, ami különösen az emulzió felőli oldalról nézve a leglátványosabb.

A felvétel értékén ez természetesen mit sem változtat, hiszen többnyire 100-110 éves városképekről és dokumentumokról van szó. A Schoch-hagyaték pedig bővelkedik az ilyenekben.

Mivel a család a belvárosban lakott, a cég irodája is a közelben, az Andrássy út 24. alatt, a Hajós utca sarkán, az első emeleten volt. Az ingatlan egy része meg is maradt a család használatában egészen a hatvanas évekig, amikoris az út-vasútépítők hagyatéka a család akarata szerint a Közlekedési Múzeumba került.

A módos és kiterjedt család (Schochnak 3 gyermeke volt) Buda felé is orientálódott. Schoch Frigyes a Naphegyen, a Lisznyai utcában (34-36-os szám) és a Gellérthegyen, a Szirom és Bérc utca környékén is vásárolt telkeket, amelyekre előbb-utóbb emeletes családi házakat tervezett felhúzni. Ő kezdte el építeni a híres Hegedűs-villát is a Gellért-szobor fölött, azonban a közbejött Első Világháború miatt már befejezni nem tudta. Az e helyütt illetve a környéken készült sztereó fényképek igazi kuriózumok, hiszen a városrész egy olyan arcát mutatják, amit legfeljebb csak Krúdy tollából és a Fortepan gazdag fényképgyűjteményéből ismerhet meg az érdeklődő. A képen látható házak, utcák, viskók nem is azonosíthatók előtanulmányok nélkül, annyira megváltoztatta a helyszínt száz év alatt a városrendezés ügybuzgó tenniakarása.

A több száz képből álló látványos dokumentumsorozat valamikor 1900 körül kezdődik, hiszen a régi Erzsébet hidat még gazdagon beállványozva láthatjuk a belvárosi képeken. Utolsóként készült felvételein már csak a híd ellensúlyain láthatók deszkatakarások, hiszen erre erősítették a vörös drapériát, ami 1919-ben május elseje ünnepét hirdette. A vállalkozó utolsó fotósétáján már csak a Ferenciek teréig merészkedett sztereó-kamerájával, hogy megörökítse számunkra Szent Gellért ez alkalomból letakart szobrát és a teret, amelyen akkor minden bizonnyal Trockij és Dzerzsinszkij alkalmi szobra állt a templom előtt.

Schoch Frigyes ezt követően nem vett többé kamerát a kezébe. Vállalkozása becsődölt, öt évvel később, 1924-ben pedig elhunyt.

A nyár elején publikált fényképgyűjteményeink egyik nagy szenzációja volt Weygand Tibor fotóhagyatéka, amely örökösök híján egy, az énekes egykori házában lakó szomszédja jóvoltából került fel a Fortepanra. Köszönet érte ezúton is! 

Az egykor országszerte ismert és ünnepelt médiasztárnak életéről sok érdekes részlet olvasható a weben is, gazdag fotóhagyatéka azonban eddig csak kósza CD-lemezek formájában barangolt a gramofonlemez-gyűjtők körében. Weygand pályafutása a húszas évek közepén kezdődött, amikor az akkor létrejött Magyar Rádió is sűrűn foglalkoztatta a jó megjelenésű és kellemes hangú énekest, eleinte még mint füttyművészt. Hamar felfigyeltek rá a lemezgyárak is, előbb az angol Columbia cégnél kapott szerződést, majd később a magyar Patria és az Odeon lemeztársaságok is több száz felvételt készítettek vele. Pályafutása egészen a háború végéig töretlen maradt, ezt követően sok kollégájával együtt ő is eltűnt a süllyesztőben.

Most előkerült fényképei gondtalan és irigylésre méltó ifjúkorról tanúskodnak, melynek szereplői között a magyar rádió- és filmtörténet nagy alakjai is felfedezhetők. A Fortepan fórumozói már eddig is sok érdekes témát és helyszínt is beazonosítottak, érdemes hát elmondani azt is, amit még nem sikerült megfejteni és bemutatni néhány olyan felvételt, ami nem került bele a fortés válogatásba.

Mindjárt elsőnek érdemes egy kis újsághírt idézni, amelynek fotódokumentációja felbukkan a Fortepan képein is a 24806-os, a 24807-es, a 24809-es és a bizonyító erejű 24808-as fotón. A Délibáb című képes hetilap 1929. május 18-i számában ugyanis "Az antenna hírei" című rovatban ugyanez a kép jelent meg a lényeget eláruló képaláírással.

A felvételen nem látható ugyan, de a többiből már tudhatjuk, hogy a híres és népszerű Gózon Gyula-Berky Lili színészházaspár is részt vett a turnén. Hogy maga a Rádiómatiné hogy sikerült és milyen lehetett nem tudhatjuk már meg soha, hiszen minden egyenes, élő adásban ment akkoriban, a rádió pedig semmit sem rögzített az adásaiból. Annyi azonban biztosra vehető, hogy szívesen hallgatták, hiszen jó néhány ilyen produkció lehetett akkoriban, ha a szegedi pályaudvaron megismert stáb ugyanaz év szeptemberében még egyszer vonatra ült, hogy ezúttal Győrből közvetítse vasárnapi matinéját. Ezen a fellépésen egyébként a legendás Scherz bácsin kívül, aki a magyar rádiózás történetének első bemondója volt, részt vett még jó néhány akkor ismert rádiósztár. Őket a győri matinéról tudósító újságcikk képaláírása őrizte meg és azonosítja most be.

Ez a kép csaknem a Fortepanével egy időben készült: 24827. Nyilván a másik kép, a 24826-os is ekkor készült, hiszen szereplői ugyanazok és a Weygandot ábrázoló portré is, hiszen az öltözet azonos.

1930. március 7-én címoldalán hozta a hírt a Mai Nap: "Boxeres rablótámadás Weygand Tibor ellen". Az eset azért is kapott akkora publicitást, mert egy hosszú idők óta Budán garázdálkodó bűnözőpár volt a főszereplője. Vetkőztetések, retikülrablások és egyéb boxeres útonállások gazdagították már bűnlajstromukat, amikor egy éjjel megtámadták a hazatérő énekest is. Weygand azonban kifogott rajtuk, és mivel nem csak a művészi pályán, de az ökölvívásban is szép sikereket ért el, "gyors egymásutánban knock-outolta mindkettőjüket." Az eset nagy port vert fel és az egyik magazin képsorozatban rekonstruálta a történteket. A képsorozatból kettő ugyancsak bekerült a Fortepan válogatásába.

Weygand már az első hangos produkció forgatásakor kapcsolatba került a filmmel. A Nevető Budapest, melynek csak mintegy a fele maradt fenn, valójában énekes és prózai kabarédarabok esztrádja volt. Karinthy Frigyes  mellett éppen ő az, akinek a jelenete elveszett, szereplésének emlékét néhány cikk és a Weygand-hagyatékban fennmaradt egyetlen filmkocka őrzi. Általában szép sikert aratott a filmvásznon is, még prózai szerepeket is kapott. Neve mindig jól hangzott a reklámanyagokban, hiszen igazi médiasztár, a közönség kedvence volt a harmincas években. A Fortepan gyűjteményben is található egy stábfotó, ami az 1936-os Mindenki muzsikája című hangosfilm-sorozat egyik epizódjának forgatása végeztével készült. Sajnos ez a film is elveszett, így  külön érték, hogy legalább ez a kis kocka megmaradt a produkcióból, amelyben Weygand a Dalommal köszöntlek című Sally Géza szerzeményt énekelte Karbán József kamerája előtt. A werkfotón Weygand a bal szélen áll, mellette Fekete Pál, az Operaház tenoristája ligeti hintásnak öltözve, tőle jobbra talán Sándor Anna énekesnő, és a kamera túloldalán, minden bizonnyal Kalmár Pál, a tangókirály, akiről Saly Noémi írt egy hónapja érdekes életrajzi könyvet.

Két, ugyancsak filmforgatásra emlékeztető kép, amelyen Dénes Oszkár és Bársony Rózsi táncolnak, valójában egy színházi próba 1938 augusztusából. Hogy azonban melyik darab próbája lehet, nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy valami operett lehetett egy szabadtéri színpadon, talán a Margitszigeten.

A 24802-es kép Weygand további pályafutásának fontos állomását mutatja be. 1938-ban polgári pályára lépett, nyugdíjas állásba az OTI-hoz. Művészi pályáját, amíg tehette, nem hanyagolta, azonban az 1945-ös váltás idején szanálták őt is a zenei stílussal együtt, amit évtizedeken át képviselt 1500 lemezfelvételével és az éter hullámain keresztül. Szerencsére azonban nem tűnt el örök időkre a süllyesztőbe, hiszen életének legfontosabb mozzanatai most már a Fortepan jóvoltából közkinccsé váltak.

Az elmúlt hónapokban minden eddiginél több érdeklődő keresett meg minket, így történhetett, hogy a Fortepan ezévi második körében 25 adományozó fényképei közül válogathattunk. Íme az eredmény. 

Miközben nekünk mind az 1811 új kép fontos, néhány sorozatra külön is szeretnénk fölhívni a figyelmet. A Fortepan történetében először egy közintézmény, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, teljes archív anyagát megnyitotta előttünk. Így ezentúl többszáz "franzstadti" fotót, jórészt valamikori utcaképeket böngészhetnek és publikálhatnak az olvasók (természetesen a forrás megjelölésével). Több, darabszámra is tekintélyes családi anyag is érkezett, részben papírképeken, részben negatívokon. Szánthó Zoltán édesapja ötvenes évekbeli képeit, Lőrincze Judit a felmenőinek harmincas években készült fotóit ajánlotta föl. Weygand Tibor hagyatékából egy két háború közötti gramofonénekes, Martin Djemiléből egy haditudósító és hangmérnök portréja rajzolódik ki. Fantasztikus minőségű képeket kaptunk dr. Tóth Károlytól és Vass Károly örökösétől, érdemes elveszni a részletekben. Róluk majd egy-egy későbbi posztunkban részletesen is szólni fogunk!

A legdrámaibb sorozat ezúttal az amerikai National Archives gyűjteményéből érkezett. Közel 70 légifotót válogattunk ki Magyarország 1944-es bombázásáról, Budapesttől Szabadkán át Békéscsabáig.

Nem szokásunk, de nem bírván a kísértésnek ellenállni, ezúttal három külföldi sorozatot is bemutatunk, mindhármat magyar turisták készítették. Időrendben először Párizsban, majd a berlini olimpián, végül a New York-i világkiállításon járunk. Jó tudni, hogy vannak visszatérő adományozóink, akik valószínűleg újabb és újabb fiókokat, dobozokat találnak otthon. Így ismét jelentkezik a Fortepanon Erky-Nagy Tibor, Fődi Gábor, Jurányi Attila, Kurutz Márton, Márton Gábor, Négyesi Pál és Somlai Tibor.

Egyre többször halljuk, hogy a Fortepan kezd kezelhetetlenné válni. Lassan húszezer fotó szerepel a gyűjteményben és bizony már mi magunk is időnként dühösen nyomkodjuk a kurzort egy-egy "hol a csudában van" fotót keresve. Szeretnénk, ha a képek előbb-utóbb nem csak helyszínek, de témák, kulcsszavak alapján is kutathatóak lennének, ehhez azonban technikai fejlesztésre, vagyis anyagi támogatóra lenne szükség. Ezt nem panaszkodásból írjuk, inkább bizakodva: hátha van valakinek egy jó ötlete.

Addig is, kövessenek minket kulcsszavak nélkül, a közös XX. századba és kísérjék figyelemmel megfejtőink hangyaszorgalmú munkáját a fórumban!

A Fortepan 2012. tavaszi adományozói:

Arina, Bambi, Domonkos Éva, Cséfalvay Katalin, Martin Djemil, ELTE Fűvészkert, Erky-Naqy Tibor, Éles Andrásné, Fábián Sámuel, Fehérvári József, Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, Fődi Gábor, Jurányi Attila, Katona Zoltán, Kovács László Péter, Kurutz Márton, Lőrincze Judit, Márton Gábor, Nagy József, Nagy László, National Archives, Négyesi Pál, Pikola Zsuzsa, Somlai Tibor, Super8 Alapítvány, Szalai Ferenc, Szánthó Zoltán, Szedlák Ferenc, Szepessy Tibor, SZF, dr Tóth Károly, Varga Dénes, Vass Károly, Weygand Tibor, Zombory György

Éppen száz esztendeje annak, hogy az amerikai Kodak-cég terjeszkedése elérte Magyarországot is. A kiváló adottságokkal, tiszta vízzel és friss levegővel rendelkező Vác lesz ettől kezdve a világcég magyarországi központja. Az Első Világháború és a zöldmezős beruházás grandiózus volta miatt csak tíz évvel később, 1922. márciusában kerülhet sor a gyár megnyitására. Angol irányítással 48 szakember kezdi a munkát az üzemben, ahol eleinte csak fotópapírgyártás folyt. Amikor elvégzik az első összehasonlító analitikát, kiderül, hogy a magyar és az angol termékek minősége tökéletesen megegyezik. Hétféle papírt készítettek ekkoriban a váci Kodak-gyárban, közöttük röntgenfényképezésre alkalmas papírt is. Még az év végén mind a 48 munkás sztrájkba lép, miután a vezetőség elbocsátja vezetőjüket, aki közvetítette a munkaadók felé a dolgozók egyhangú követelését. Levelükben jobb bánásmódot, megfelelő munkakört és magasabb fizetést követeltek.

Hat évvel később a névadó George Eastman is meglátogatja a váci gyárat, amely tíz évvel később már 160 főt foglalkoztat és 800.000 négyzetméter fotópapírt gyárt egy évben. A világháború első évében az angol vezetőség elhagyja a gyárat, majd nemsokára, 1944-ben hadiüzemmé minősítik át a gyárat, amely német igazgatókat kap. Az év végén a gyár gépparkját és nyersanyagait uszályokon nyugatra szállítják, az épületekre pedig december elején 49 bomba hull...

A váci Kodak, majd Forte gyár nyolc és fél évtizedes története érdekes és jól dokumentált gyársztori. Érdemes ellátogatni a Váci Levéltár Forte gyáras emlékoldalára, ahol egy guszta kis galéria keretében részben a saját gyűjteményükből, részben pedig a régi fortésok fényképanyagaiból összeválogatták és bemutatják a gyár történetének csaknem minden fennmaradt dokumentumát.

A képek külön-külön ablakban meg is nyithatók és felnagyíthatók, így tehát nem maradnak le az érdekesebbnél-érdekesebb sztorikról azok sem, akik egy múzeumban minden apró részletre is kíváncsiak. Akik azonban szeretnének komolyabban is bekapcsolódnia az egykorvolt gyár utóéletébe, azok megtehetik azt a Forte emlékoldalon, ahol számos linket is találnak a 2007-ben végképp bezárt üzem történetével kapcsolatban, és megtalálják az egykori termékek gyári adatait is.

Most induló Fortepan blogunk, amelynek célja, hogy a Fortepan Archívum életének minden fontosabb eseményéről beszámolót adjon, első bejegyzésével úttörő ősei előtt tiszteleg, akiknek a magyarországi amatőr-fényképezés országos elterjedését köszönheti.