Most, hogy a nagy tudású Fortepan-megfejtők Schoch Frigyes 110 éve készült fényképeinek szinte mindegyikét azonosították már, kíváncsiak voltunk, hogy mégis mekkora értéket képvisel ez a 670 darabos gyűjtemény a magyarországi sztereó-fényképezés fennmaradt dokumentumai között. Felkerestük a magyar fotográfia történetének legpatinásabb és egyik legnagyobb gyűjteményét, a Magyar Nemzeti Múzeum 1884-ben létrehozott Történeti Fényképtárát, hogy fotótörténészei értékeljék ezt a számunkra nagy jelentőséggel bíró hagyatékot. 
Bognár Katalin muzeológus volt a vendéglátónk, aki örömmel fogadott és átfogó képet adott a hazai sztereó fényképezés történetéről. Sőt, a múzeum féltve őrzött kincsei közül mindjárt kezünkbe adta a legféltettebbet: azt az 1845 és 50 között készült portét, amelyhez készítői külön nagyítóüveggel ellátott bőrtokot is készítettek.
– Ez még egy dagerrotípia, ami a híres Strelisky Lipót-féle műteremben készült, hosszú expozíciós idővel. Hogy kit ábrázol, nem tudjuk, de fontos műtárgy a számunkra, hiszen ez az első ismert magyar úgynevezett 3D-s felvétel.
A sztereó fényképezés történetére szakosodott kutatótól megtudjuk, hogy a technika lényegében ennél sokkal régebbi. Már az ókorban is készítettek térhatású rajzokat, s az ötlet szinte percnyi pontossággal követte a fényképezés feltalálást, vagyis már az első felvételek között is szép számmal születtek sztereó kompozíciók. Hamarosan magyarázat is született a kissé komplikált eljárással készíthető felvételek gyakorlati hasznára. Idézet a Kolozsvári Közlöny 1860 novemberi számából:
„Nemcsak nők és gyermekek kellemes és tanulságos időtöltés és játékszerül, de a történelem, statistica és földrajz tanításnál éppen segéd gyanánt használják a végre, hogy az ifju érzékítve saját természetes alakjában látván szemei előtt azt a miről tanult, szerzett ismerete és tudása a látás által annál maradandóbb legyen. Sőt Napoleon [III. Napoleon] közelebbi háborujára is használta a stereoscop-fényképezést, levétetvén magának egész tájakat, helységeket, csatatéreket s intézkedéseit azok szerint tévén.”
– Az 1860-as évek után a sztereófényképek Nyugat-Európában és Amerikában átmenetileg kimentek a divatból, majd az 1890-es években újra népszerűvé váltak, amikor egy fototechnikai újításnak, a szárazlemez negatívok feltalálásának köszönhetően lerövidült az expozíciós idő, így a statikus képek mellett már pillanatfelvételek, eseményfotók is készülhettek. Az új eljárás ismét lendületet adott a sztereófényképek készítésének és értékesítésének. Számos amerikai és német cég gyártotta a századfordulón soha nem látott mennyiségben, és értékesítette világszerte a sztereófotókat. A képek olyan aktuális eseményeket örökítettek meg, amelyeknek híre bejárta a világot, a sajtó tudósított róluk, s az emberek fantáziáját izgatták. Ezek kapcsán nagyobb figyelem és érdeklődés irányult az érintett országok, népek életére is. Sokan megvették és gyűjtötték a külföldi országokat bemutató sztereófényképeket, mert így költséges utazás nélkül is „eljuthattak” távoli vidékekre. 
A képeket és a hozzájuk való sztereónézőket papírkereskedésekben, fényképészeti szaküzletekben, vegyesboltokban vagy házaló ügynököktől lehetett megvásárolni, illetve postán megrendelni. A sztereófotográfiák fénykora az 1910-es évek végén leáldozott, ekkorra már a képes magazinok és újságok, valamint a mozgókép, a film gyorsabban és lebilincselőbben tájékoztatta a nagyközönséget a világ történéseiről. Schoch Frigyes is ekkor tette le kameráját, utolsó beazonosítható képei 1919 májusában készültek. De ezzel még nincs vége a sztereó fényképezés történetének. A térbeliség érzékeltetésére az elmúlt száz évben újabb és újabb találmányok születtek; ezek közül az anaglif-eljárás világszerte elterjedt, más módszerek pedig nem bizonyultak sikeresnek és feledésbe merültek. Bognár Katalintól megtudjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának több mint egymillió fényképfelvétele közül mintegy kétezer olyan van, amely sztereó-technikával készült. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy ebből melyik a legnagyobb, egybefüggő magyar gyűjtemény.
– Legnagyobb számban, ez pontosan 190 üveglemezt jelent, egy erdélyi hagyaték került hozzánk a 20. század elejéről. Az amatőr fényképész, aki a felvételeket készítette, sajnos ismeretlen. A második legnagyobb hagyatékunk 142 db üveglemezzel Klösz György fiáé, Klösz Pálé, aki az 1910-es években készítette képeit. A hagyaték csak nemrég, 2006-ban került a Nemzeti Múzeumba. Ennek nagyon meg is örültünk, hiszen tudtuk, hogy az édesapa, a németországi Darmstadtból bevándorolt Klösz György is készített térhatású felvételeket. Az 1860-as évek elején nyitotta műtermét Pesten, s az 1870-es évek elejétől az 1900-as évekig folyamatosan készített ilyen képeket. Fotografált Budapesten és számos vidéki helyszínen, így megörökítette például az 1875-ös tabáni, 1878-as egri és 1879-es szegedi árvíz pusztítását is. A fényképezés mellett Klösz maga forgalmazta a jellegzetes, narancssárga kartonra kasírozott, albuminos sztereo-papírképeit, melyekből szintén van néhány a gyűjteményünkben. Ezek nagy részének térhatása azonban kevéssé érzékelhető, mivel a fényképész nem ügyelt eléggé a 3D képeken elengedhetetlen előtér-középtér-háttér hármasára, ami a térhatást lényegében létrehozza. 
– Valamivel több, 168 darabos Vastagh Géza festőművész üveglemezes diapozitív-hagyatéka, aminek valamennyi darabja az 1898-as évből származik. Az első sorban állatfestőként ismert művész Algériában tett tanulmányútja során az Atlasz-hegységben gyűjtött és fényképezett egzotikus állatokat bemutató képeihez háttereket és modelleket. Az önök blogjában is idézett 1902-es Vasárnapi Újságból ismert Hopp Ferenc műgyűjtő sztereó fényképeiből is őriz néhányat a múzeum, de csak letétként. Az ő képeinek története egyébként is kalandos. Hopp Ferenc a Calderoni és Társa cég tulajdonosa műgyűjtő és mecénás is volt. 
Amellett, hogy a cég már 1860-tól árusított “stereoskop” fényképeket, Hopp maga is előszeretettel örökítette meg élményeit sztereoképeken, s öt világ körüli útján több száz ilyen felvételt készített. Harmadik Föld körüli útján 1903-ban több mint ezerhétszáz fotográfiát készített, nagyobb részüket sztereógéppel. Levelezéséből tudjuk, hogy az utazásai során készült legjobb felvételeiből több üvegdia-, papírkép- és vetítőkép másolatot rendelt, majd itthoni beszámolói, előadásai, írásai és különböző kiállítások során bemutatta őket. Gyűjteményünk az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természetföldrajzi Tanszékétől kapott letéti anyagban tíz darab sztereo-üvegdiát őriz „Hopp Ferencz, Budapest” felirattal. Történetük és meglétük azért különösen fontos, mert a világutazó felvételeinek egy jelentős része megsemmisült vagy elveszett. Hopp végrendeletében a Magyar Földrajzi Társaságra hagyta az utazásai során készült fényképeit és egy nagy sztereoszkóp szekrényt. Budapest ostromakor a Társaság irattárával együtt a hagyaték bombatalálatot kapott, s így nagy része elpusztult. A gyűjteményből a képek egy része azonban még korábban átkerült a Pázmány Péter Tudományegyetem Földrajzi Intézetébe, mégpedig Cholnoky Jenőnek köszönhetően, aki – amellett, hogy a Földrajzi Társaság főtitkári, majd elnöki tisztjét töltötte be – egyetemi oktatóévei alatt hatalmas fényképgyűjteményt hozott létre oktatási segédeszközként.
Hopp Ferencen kívül több kiváló művelője is volt a sztereofényképezésnek. Wartha Vince kémikus, a Photo Club elnöke, Horváth C. Guidó, a Pesti Hírlap igazgatója, Izabella főhercegnő, báró Eötvös Lóránd fizikus és a földrajztudósok: Lóczy Lajos, Cholnoky Jenő, Réthly Antal, akik terepmunkáik, kirándulásaik, magyarországi és külföldi tanulmányútjaik alkalmával készítettek sztereófelvételeket.
– Ezen kívül van még a gyűjteményünkben több száz külföldi és magyar készítésű, külföldi és magyar helyszíneket megörökítő sztereo-papírkép is, de ezek nem alkotnak egybefüggő egységet. 
Mayer György fényképésztől, aki Teleki László holttestéről is készített rendőrségi sztereoképet, szintén őrzünk egy kuriózumot: egy 1875 körüli sztereófelvételt, amelyen a fotográfus a budai Királyi Vár udvarát örökítette meg. És ami érdekes még: az 1880-as évekből a budapesti Weinwurm fényképész nevével maradt fenn két nem túl jól sikerült albuminos sztereo papírfénykép a városligeti tóról és az artézi kútról. Ezek a fotográfiák – a kartonjaikon olvasható felirat alapján – egy Magyarországot bemutató sorozat darabjai lehettek. Nagy kár, hogy nem deríthető ki több erről a sorozatról! Szigeti Henrik szolnoki fényképész is készített 1900 körül sztereófelvételeket budapesti és vidéki helyszíneken: a fotókon megjelenik többek között a Magyar Nemzeti Múzeum épülete és a Múzeumkert, a régi képviselőház (ma: Olasz Intézet), a Dísz tér a budai Várban, a visegrádi Salamon torony és Nógrádverőce látképe. Végezetül még egy érdekesség, ami ide tartozik: az 1900-as évek második feléből maradtak fenn sztereo-üvegnegatívok Balogh Rudolf fotóművésztől, amelyeken a fotóriporter fővárosi látképeket és a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermét örökítette meg.
A Történeti Fényképtár külön gyűjteményét képezi még egy 23 darabos, francia fotográfusok által készített akt-sztereódagerrotípia-sorozat az 1850-es évekből. Az erotikus képek készítőinek, a modelleknek (akik többnyire prostituáltak közül kerültek ki) és az árusítással foglalkozó kereskedőknek tartaniuk kellett a hatóság fellépésétől, mivel tevékenységük közerkölcsöt sértett. Az akt-sztereódagerrotípiákat ezért titokban árusították házaló és utcai ügynökök, de a legnagyobb diszkréció mellett lehetett kapni őket különböző üzletekben, optikusnál, műkereskedésben, és természetesen bordélyházakban is.
– A századforduló magyar polgársága nemcsak saját készítésű sztereófelvételeivel találkozhatott, hanem ellátogathatott sztereófénykép-bemutatókra is. A német August Fuhrmann által üzemeltetett látványosság, a Kaiserpanorama az 1890-es évektől várta látogatóit Budapesten. A vállalkozás a századforduló környékén Nemzetközi Panoráma néven működött az Andrássy úton, majd Universum Világpanoráma néven átköltözött a Kúria utcába, s még 1923-ban is hirdette magát. Az oktató és szórakoztató intézmény valószínűleg az évtized végén zárta be végleg kapuit. Granasztói Pál építész visszaemlékezéséből pontos képet kaphatunk arról, hogyan is nézett ki egy ilyen látványosság az első világháború után.„A Ferenciek tere sarkán kis keretezett tábla hirdette a műsort, amit egy hétig adtak, pár filléres belépődíjjal. »London«, »A svájci hegyek«, »Itália kék ege alatt«, »A Közel-Kelet«, »Az Andesekben« – ilyesféle műsorok voltak. Az utcáról üzlethelyiségféle előtérbe lehetett belépni; itt néhány szék volt a várakozóknak, s kis asztal, ahol valaki a jegyet adta. Az üzlethelyiség mélyét vastag függöny választotta el, ide belépve sötétség fogadott, az utat zseblámpával mutatták. A nagy helyiség közepét fából ácsolt, sokszögű építmény foglalta el, a sokszög minden oldalán szék állt, szemmagasságban pedig a falban kettős látcső volt. A sokszög közepén óramű körbeforduló vázat forgatott, amin képeslapok voltak, a képeslapokat valahonnan éles lámpafény világította meg. A kettős látcsővel látott kép sztereoképet adott. Egy-egy kép egy-két percig állt, majd a gépezet csengetett egyet, s zökkenve továbbfordult. Talán harminc-negyven kép lehetett rajta, amint visszatért az első; el kellett, legalábbis illett elmenni. Ennek a sötét teremnek, az itt látott képeknek olyan varázsuk volt, ami biztosan hozzásegített ahhoz, hogy építész lettem, városokkal foglalkoztam. A sötétségben úgy fénylett a két kis betekintő nyílás s benne a kép, mint a titok, a valóság, sőt az igazság és a szépség hirtelen feltárulkozása.”
Bognár Katalin szerint jelentős mennyiségű 100 éves, vagy annál idősebb sztereó fényképfelvétel lehet még különböző magángyűjteményekben, melyekbe sajnos nem mindig nyernek betekintést. 
Felvinczi Sándor magángyűjteményével azonban jó a kapcsolatuk. Néhány éve nagy sikerrel rendezték együtt a múzeum falai közt a Térbe zárt pillanat című 3 dimenziós közös kiállításukat, melynek anyaga megtekinthető a hasonló című közös albumukban is.
A kutató szerint Schoch Frigyes 110 év után váratlanul előkerült és a Fortepanon most közzétett 670 darabos hagyatéka mindenképpen a legjelentősebbek közül való, már pusztán a mennyiségét tekintve is. Az egyes képek tartalma is nagyon értékes, hiszen nem csak várostörténeti szempontból adnak autentikus és plasztikus képet egy kevéssé dokumentált korszakból, de egy századfordulós jobb módú polgárcsalád mindennapjaiba és életterébe is gazdag betekintést engednek.
– Külön meglepő a fényképek előkerülésének történetében, hogy létezéséről mindezidáig nem is volt tudomásunk. Nagy örömmel vennénk, ha a családdal sikerülne megállapodnunk és az eredeti üveglemezek a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának klimatizált raktárába kerülnének végleg, vagy akár csak letétbe. Az ilyen és ehhez hasonló fényképek műtárgyvásárlását amúgy is csaknem mindig feszült és hosszas várakozás előzi meg. A helyzet sajnos nem olyan egyszerű és logikus, hogy a múzeum saját éves vásárlási keretéből dönti el, hogy azt mire fordítja. Évről évre kevesebb a műtárgyvásárlásra költhető keretünk, és az erre a célra kiírt pályázatok gyakran nem is elegendőek egy-egy értékes műtárgy vagy hagyaték megvásárlásához. A tulajdonosok a hosszas várakozást és a bizonytalanságot sokszor nem is bírják, ezért aukciós házakhoz fordulnak és a képek magángyűjteményekbe vagy külföldre kerülnek. Jó esetben csak annyi esélyünk marad, hogy a nagyobb értékeket múzeumi védettség alá helyezzük, ettől azonban még nem válik egy száz éves fotográfia közkinccsé.
